A fotózás mint terápia

A fotózás mint terápia

Gondolkodom, tehát vagyok – mondta Descartes négyszáz évvel ezelőtt. Fotózom, tehát vagyok – mondhatnánk mi a 2000-es évektől. De vajon gondolkodunk-e miközben fotókat készítünk, vagy mindig csak a felszínes látvány ejt rabul? Exponálunk, majd a végeredménnyel próbálunk minél több ember szemében többnek látszani? De mi magunk vajon miként válhatunk szellemi értelemben gazdagabbá a figyelem által, a jelenléten alapuló és ítélkezésmentes művészet, a fotográfia segítségével?

Húsz év intenzív fotózással a hátam mögött döbbentem rá, hogy létezik egy olyan alkotói módszer, amikor nem szándékosan, képekre vadászva exponálok, hanem teljesen szándéktalanul, mintegy kiüresedve hagyom, hogy maguk a képek találjanak meg engem – feltéve, hogy tényleg szükség van a létrejöttükre. Ellentmondásosnak és túlzottan misztikusnak tűnhet mindez, pedig immáron 8 éve csak ilyen módon gyűlnek a képeim. A lényeg, hogy bízzunk önmagunkban, képesek legyünk bármikor(!) a lehető legéberebb állapotba kerülni, és természetesen tisztában lenni a fotográfia nyelvével.

Nem csak az alkotói, de a hétköznapi életünk is látványos, minőségi változáson megy keresztül, ha a fenti „módszert” sikerül elsajátítanunk. A lényegtelennek tűnő pillanatok mélységeinek felfedezése, és az elsőre látványosnak tűnő, ám valójában jelentőség nélküli momentumok felismerésének egyik legnagyszerűbb és legszórakoztatóbb, gyakorló eszköze tud lenni a fotográfia. A sallangmentes, minél nagyobb tudatossággal gazdagított élet megjelenésére szerencsére nem kell évtizedeket várni, hanem töredék idő alatt – megfelelő útmutatások segítségével – beindulhat ez a felismerés, amely aztán önjáróvá válik.

Amikor fotózást oktatok, a fentiekre koncentrálva igyekszem vezetni azokat, akik kellően nyitottnak bizonyulnak. De miért is ne lenne nyitott erre bárki, aki tartalmassá szeretné tenni a mindennapjait, és nem csak horizontálisan, hanem vertikálisan is élné az életét? (Vancsó Zoltán)